Eljövetel

 Fekete Réka: Várakozás

„Az Úr családot ád a magára maradtnak.” Biztató bibliai szavak... Családok fogannak vérségből, kötelességből, szükségből, igényből, és néha nagy szerencsével szeretetből is. A család biztonság, sziklaszilárd alap, otthon, hogy legyen honnan elindulni és visszatérni... Egy hely ahová kötődünk, amit megőrzünk az emlékezetünkben... A család halkuló, de soha el nem múló visszhang fülünkben és szívünkben... Elsárgult, fakó fényképek, melyekről ismerős, soha el nem felejtett arcok néznek ránk... a hely, ahonnan származunk és ahová végső nyugalomra visszavágyunk. Amit nehéz munkával építünk magunknak követ kőre rakva... család... képek... emlékek… álmok. (Danielle Steel: Családi album)
Alig vonszolta magát a síkos, havas úton. Lábai meg-megrogyadoztak, éveit s a nehéz téli ruhát hordva és persze azt a néhány dermedt szilvaágat, mellyel a saját nyomát is felseperte maga után.
Már reggel óta valami lázas türelmetlenség, hirtelen világosság töltötte be szívét, mint aprócska házát a sűrű felhők mögül kibuggyant napsugár. Topogva tett-vett szűk konyhájában: fényesre törölgette a falat díszítő régi cserepeket, csuprokat, tányérokat. Felsikálta a szúette padlót - igaz csak úgy öregesen, lábával csúsztatgatva ide-oda a felmosórongyot.
A fagyos ágakat a kályha mellé rakta, hogy kissé megszáradjanak. Közben bevasporozta a tüzelő tetejét. Ennyi erőt régóta nem érzett öreg csontjaiban, még gémberedett tagjai is felengedtek, mint melegben a téli gallyak.
Régi, kérges Bibliájának lapjait is megtörölgette, elbeszélgetve a benne lakozó fényképekkel: fiával, lányával, unokáival. Hiába, ő már csak ezekkel az élettelen, kopott dolgokkal s halványodó emlékekkel maradt házikójában. Leült, hogy elővegye a dobozok tartalmát is, megsimogatva, csókolgatva a kedves arcokat a képeken. Nekik jó – jó sorsuk van ott, a messzeségben, az Óceánon túl. Az unokákat pici koruk óta nem is láthatta. Még élt az öreg, mikor utoljára erre jártak mindannyian…
Felhúzta jó meleg, bundás csizmáját, mit ajándékba küldtek a gyermekek, s kiment benne havat seperni. Nemsokára keskeny ösvény vezetett a kaputól, a tetőt szemébe húzó házig.
- Juli néném, tán csak nem palacsintát sütött? Mi ez a sürgölődés? – lepte meg kérdésével a szomszéd. Tán vendéget vár, anyókám?
- Várok, várok, mindig várok valakit. Majd egyszer el is jön értem – mondta motyogva s restelkedve.
Kicsit szégyellte, hogy ő ilyen árva. Be is tipegett hamar, kitérve a kérdések elől. Nem kellemetlenek a szomszédok, de más világban élnek: zajosak, zenével, élettel tele a házuk, jönnek-mennek a fiatalok. Az ő világa, az ő élete már odaát van – szokta mondogatni. Senki sem tudta, melyikre gondol: Amerikára, vagy csak egyszerűen a túlvilágra.
… Egy lapos cseréptálba helyezte az ízes és túrós palacsintákat, a kályha tetején hagyva a melegen. Leült az ágy szélére, kezét ölébe ejtve elbóbiskolt. Vagy csak várt?
Kint már megnyúltak az árnyak a lilás havon. Egy szarka szállt az udvar öreg fájára és nagy kerepelésbe kezdett. Megrettenve az ablakhoz sietett:
- Vendég jön – jegyezte meg magában babonásan.
Dobott még néhány ágat a tűzre, épp csak lobot vessen s világítson a félhomályban.
Egyszer csak valami autózúgás törte meg a késő délutáni csendet. Az apró ház előtt állt meg s a szomszédtól kérdezősködött egy fiatalos férfihang.
- Itt lakik Juli néni – hangzott a válasz.
Mire feltápászkodott, már a tornácon verte valaki lábáról a havat. Kopogott és nyikorogva magától megnyílt az ajtó. Mintha a fia állt volna előtte, úgy húszéves korában. Széles válla, szálas termete eltakarta az ajtót. Csak nézte-nézte megtorpanva, kezét remegő ajkára szorítva.
- Mami, én vagyok Bálint. Magyar Bálint, a te unoka – mondta mosolyogva és átölelte a töpörödött anyókát.
A zokogástól alig tért magához. Élőben simogathatta finom arcát, erős fiatal kezét. Aztán elnézegette a szobában szétpakolt ajándékokat.
- Ennyi mindent hoztál nekem? Elég lesz életem végéig.
De nem sokat beszélgettek, csak nézték, szemmel is simogatták egymást, eszegetve a palacsintából közben. Sötét, hideg lett a szobában, mely mintha összébb húzódott volna a fiatal vendég láttán. Együtt tettek a tűzre, jól megpakolták a rozoga kályhát, csak úgy dübörgött benne a láng.
- Mami, – kezdte Bálint a búcsúzást. Holnap jövök vissza. Reggel. Most megyek másik mami – mondta, miután még egyszer megölelte nagyanyját.
Még kiállt a kapuba integetni. Utolsó sugarait küldte a nap a házra, bevonva aranyba, glóriába. Kezét szeme elé tartotta, hogy még a kanyarig lássa.
S nem látta többé. Reggelre már odaát volt. Reggelre már kialudt szívében a szikra, akárcsak kályhájában a tűz. Megnyugodva, mosolyogva találták. Kisimultak arcán a ráncok s fények jelentek meg keskeny homlokán.
Veres Piroska