(...) Engedjenek meg néhány gondolatot a nagy ünnep előtt, a Bibliaolvasó Kalauz mostani igéi szerint az első Korinthusi levél üzenetének fényében. A már korábban olvasott részekből most két szakaszt emelek ki, s ezek mondandója fog bennünket segíteni. Az első szakasz a jól ismert vita-tétel a levél 6. részéből: „Mindent szabad nékem, de nem minden használ, mindent szabad nékem, de én nem adatom valakinek hatalma alá”. (6,12) A másik szakasz a keresztyén szabadságról szól a 9. részben. Itt ezt mondja Pál: „Én, noha mindenkivel szemben szabad vagyok, magamat mindenkinek szolgájává tettem”. (9,19) Ha alaposan belenézünk a két tételbe, mindkettőben paradoxont találunk. De mindkettőnek egyben rejlik a titka, éspedig abban, hogy a keresztyén szabadság és szolgálat minden körülmények között azt célozza, hogy életeket nyerjünk Krisztusnak. És ezzel az egész keresztyén evangélizálás (mondjuk ki bátran: hittérítés), a teljes gyülekezeti élet és az egyház valóságának titkához érkezünk. Ezt tükrözi az apostol magatartása is, aki nem akar Korinthusban másról szólni, mint a megfeszített Krisztusról, de kijelenti, hogy minden szavunk és egész hitünk hiábavaló, ha Krisztus nem támadott fel. Ahogyan tehát Isten a megváltás nagy művét ebben a titokzatos szabad szolgaságban és szolgáló szabadságban végzi, éppúgy kell ennek tükröződnie a keresztyén ember életében is. Krisztus szabadon tette le életét váltságul sokakért, miközben teljes isteni dicsőségben volt – a szabad Úr szolgai formát vett fel. S ugyanígy a keresztyén ember is abban a dinamikában él, hogy egyszerre szabad (jogos) neki minden, és tudja, mi az, ami nem használ, továbbá egyszerre szabad mindenkitől (legfőképpen önmaga óemberétől) és köteles szolgálni mindenkinek. Az igéből még jobban megértjük mindezt, ha ideszámítjuk azokat a konkrét élethelyzeteket, melyekre az apostol részletesen kitér és amelyekre nézve a korinthusiakat tanácsolja. Olykor megdöbbentő a hasonlóság a mi korunkkal, különösen, ha képesek vagyunk egy-egy vitás korinthusi ügyet, egy-egy veszedelmes nézetet vagy éppen a régi keresztyének erkölcsi karakterét hasonlítani a magunk állapotaihoz. Vezesse ma gondolkodásunkat a beszámoló tételei közben az előbb felvetett néhány kérdés!
Legelőbb arról kell szólnunk, hogy egyházi életünk furcsa csendességbe került. Egy esztendeje még az egész országot az országgyűlési választások zaja töltötte meg. Aztán a mögöttünk lévő év az elvárások és a valóság-érzékünk nem könnyű hadakozásával telt. (Ezekre részletesen is kitérek majd.) A furcsa csendesség azonban jobbára külső körülmények nyomán támadt, s nem abból a felismert lehetőségből, hogy immár nem kell elmaradt járandóságokon civakodnunk a kormányzattal, hanem az adott feltételek között végezhetjük a magunk munkáját. A munkához pedig még az egyházban is csend kell. Mik ezek a külső körülmények? Jól tapasztaljuk, hogy a közéletben nem mi vagyunk a nagy téma, hiszen az országgyűlés olyan új törvények megalkotásába kezdett, melyek önmagukban is nagy vitákat válthatnak ki, s váltanak is, de nemcsak azért, mert toldoznak-foldoznak rajtuk, hanem azért, mert e törvényalkotási menet végén feltehetően lényegesen más közjogi feltételek között fogjuk magunkat találni. Talán nem véletlen, hogy éppen a sokat vitatott és sokak által megkiabált új médiatörvény volt az első a sorban, mely ország-világ figyelmét felkeltette. Nem tisztünk e helyről a törvény megalkotását és bevezetését kísérő, olykor egészen galád bírálgatást kommentálni, különösen azért nem, mert a legtöbb bírálat úgy született, hogy a kritikusai az új törvény egyetlen paragrafusát sem ismerték. Talán elegendő annyit megjegyezni, hogy számunkra első sorban az új törvény erkölcsi karaktere a fontos. Nemrégiben egy szociológiai kutatás kimutatta, hogy a tizenéves korosztály 60 %-a már nem tartja bűnnek a lopást, 15 %-a pedig a gyilkosságot sem. Nem hinném, hogy a médiumoknak ne lenne szerepük ebben a borzasztó tényben. Hogy mindent szabad, bizonnyal ez a mi korunk nagy eszménye. De hogy minden használ-e? – nos, azt éppen a felnövekvő nemzedékek erkölcsi nihilizmusa mutatja egyre kétségbeejtőbb erővel. S mindeközben sokan hajlamosak arról is elfeledkezni, hogy vannak régi erkölcsi axiómák, melyek nem azért igazak, mert régiek, hanem azért régiek, mert régen is igazak voltak. Az egyik így hangzik: az én szabadságom korlátja a másik ember szabadsága. Ez a médiumokra alkalmazva – különösen ha arra gondolunk, milyen fenekestől forgatják ki egyes népszerű műsorok a szereplőket emberi méltóságukból – így hangozhatna: az én szabadságom korlátja a másik méltósága.
Másik ilyen, minket is érintő körülmény, hogy időközben finiséhez érkezett Magyarország új alaptörvényének megfogalmazása és beiktatása. Ezt is nagy kiabálás kíséri, s nyilván érvénybe léptetése után még nagyobb lesz a zaj. A Magyarországon szép számmal ténykedő megélhetési rettegők most hirtelen átalakulnak megélhetési sopánkodókká, akik minden létező nemzetközi fórumon gyalázzák az országot, de legalábbis fanyalognak rá. De ettől a törvény még életbe fog lépni. Akik pedig azt remélték, hogy a kétharmados többségű politikai erő teokratikus alaptörvényt fog beiktatni, azok nyilván csalódni fognak, mert az új alaptörvény a polgári Magyarország 19. századi eszményeit emeli fel és egy türelmes, szekuláris állam eszméjét vázolja fel, melyben a vallásnak és az egyházaknak megbecsült és méltányolt helye van. Az alaptörvény szép preambulumából így csak egyetlen szót hiányolhatunk, ez pedig a hála – azért, hogy Isten mindeddig megőrzött bennünket. Talán ennél is izgalmasabb lesz az új alaptörvény értelmében elkészítendő új nagy törvények tartalma. Ezek között ott van az egyházakról alkotandó új törvény is, mely végre rendezni szándékozik a biznisz-egyházak igen bántó elburjánzását, viszont az alaptörvény szellemében biztosít vallásszabadságot és méltányos együttműködést az állammal. Pár napja egy svájci delegációval beszélgettem, akik igen érdeklődtek az új egyházi törvény iránt, eddig ők is csak a megélhetési jajongók nyilatkozataiból értesültek róla. Amikor elmondtam nekik, hogy a jelenlegi állapotokból arra is lehetne következtetni, hogy Magyarország a legvallásosabb nemzet Európában, mert röpke négy év alatt száz új egyházat jegyeztek be, elkerekedett a szemük. Amikor aztán hozzátettem, hogy ezek többsége persze pusztán a hitéleti tevékenységet megillető adókedvezmények okán jött létre, és a szabad vallásgyakorlás örve alatt semmi mást nem tesznek, mint üzletelnek, akkor azonnal jelezték, hogy ez bizony elvetendő megcsúfolása az igazi vallási életnek. Tudjuk, hogy az új kormányzat konzultál az egyházakkal az új törvény megalkotásában, s reméljük, figyelembe is fogja venni értékelhető felvetéseinket. Sokak szerint még ennél is izgalmasabb lesz néhány más törvény, például a szociális ellátásról, de még inkább a közoktatásról. Ezek kapcsán Zsinati Tanácsunk állásfoglalást adott ki, amit akár moratóriumnak is lehet tekinteni. Én inkább azt gondolom, hogy a Zsinati Tanács bölcs óvást intézett gyülekezeteinkhez, és erre szükség is volt, hiszen az utóbbi időszakban ugrásszerűen megnőtt azon kezdeményezések száma, hogy az egyház vegye át egy-egy szociális intézmény vagy iskola fenntartását. Elvileg üdvözlendő, hogy az egyházi intézmények száma gyarapodjon a közszférában. Azonban érdemes jeles politikusok szavát is megfontolni, akik ugyan maguk is támogatják ezt a folyamatot, ám nem szűnnek meg bennünket emlékeztetni, hogy mindennek igazán csak akkor van értelme, ha valódi jó keresztyén szellemiség hatja át ezeket az intézményeket. A mögöttünk lévő 20 esztendő keserű történetei alaposan megtanítottak bennünket erre az igazságra. Személy szerint sajnálom, hogy a hitoktatás továbbra is tartalék játékos lesz a közoktatásban, de bizonyos vagyok benne, hogy megérik az idő annak belátására, hogy az erkölcsi nevelést nem lehet az alapok és a forrás mellőzésével végezni.
(...)
Folyamatosan újul egyházkerületünk médiaszolgálata is. Ettől az esztendőtől erre a célra is több anyagi erőt fordítunk, hiszen nyilvánvaló, hogy e nélkül még csak közelébe se érünk az utóbbi évszázad egyik legnagyobb keresztyén kérdésének. Ez pedig az, hogy vajon miképpen oldjuk meg az evangélium hirdetését a templomfalakon kívül. Reméljük, hogy számunkra nem az egyébként valóban fennálló súlyos veszedelmeket fogja jelenteni az internetes világ, hanem éppen olyan eszközt, melyen keresztül Isten megelevenítő üzenete, szent életre való meghívása minél többekhez eljut. Nyilván mindez a közlés módjában, a hangütésben, s egyáltalán a megjelenésben másfelé fordítja figyelmünket. De azért a lendület mellett nem árt bölcsnek lenni, s nem kell szüntelen a világ dicséretét hajhászni. Ha valaki ugyanis pusztán csak azért dicsér egy egyházi megnyilatkozást, mert az egyáltalán nem egyházias, attól még ne higgyük, hogy elértük a boldogító célt. Jól emlékszem, pár esztendeje egy egyházi honlapon blogot szerveztek, és hírneves embereket kértek fel arra, hogy az ott megjelenő megnyilatkozásokat tartalmilag és esztétikailag értékeljék. Amikor mérgesen megjegyeztem, hogy talán mégsem azoknak kellene a mi megnyilatkozásainkat osztályozni, akik egyébként egyházellenességükről, mi több, ateizmusukról híresek, akkor azt a választ kaptam, hogy elvétem a dolog lényegét, mert a lényeg az, hogy ezek a személyek annyira híresek és olyan befolyásosak, hogy értékelésükben mindenképpen meg kell bíznunk. Minap történt, hogy az egyik ilyen, egykor egyházi blog-professzornak jelölt hírességet bolti lopásért pénzbüntetésre ítéltek. Nem azt akarom mondani, hogy én ezt tudtam előre, hanem pusztán csak jelzem, hogy ha valaki netalán arról prédikálna, hogy nincs Isten, és őt ezért egy ateista megdicsérné, attól még nem lesz kerek a világ.
Hadd szóljak még néhány szót az egyházunk belső szolidaritásáról. Amikor 2009. május 22-én Debrecenben kimondtuk a Kárpát-medencei Magyar Református Egyházak egyesülését, legfőképpen azt reméltem, hogy a szétszakadt hagyomány-szálak egybecsomózása mellett leginkább egymás iránti testvériességünk fog megerősödni. Sok szép példája van ennek. Hála Istennek nem szakadtak meg a testvér-gyülekezeti kapcsolatok, sőt a Generális Konvent azt kezdeményezte, hogy a gyászos december 5. helyett immár május 22. legyen a nagy találkozások napja. Kérem, csatlakozzunk ehhez, hiszen méltóbb az egyesülés napján együtt lenni és Istennek hálát adni, mint egy nemzeti gyásznapon elmulasztott lehetőségen búslakodni. Dicséretesnek tartom, hogy kerületünk gyülekezetei minden adandó alkalommal, árvízkor, katasztrófakor messze átlagot meghaladó módon adakoznak. Csak hálás lehetek Istennek, hogy a segítségkérés szava még el sem jutott egy-egy gyülekezetbe, már onnan érkezik a kérdés: mit és hogyan tehetünk. Ezzel az örömmel szeretném kérni gyülekezeteinket, hogy azért a kötelességről se feledkezzenek meg. S ne vegyék dörgedelemnek, csak feddőzésnek, hogy még mindig vannak dunamelléki gyülekezetek, ahonnan az október 31-ei perselypénz nem érkezett meg a templomépítő nagykovácsi gyülekezetbe. Pedig hosszú idő után ez az első eset, hogy nem alapítványnak vagy obskúrus intézménynek gyűjtünk, hanem egy templomot építő gyülekezetnek! Azon már nem is kesergek, csak csodálkozom, hogy néhány járandóságáról megfeledkező gyülekezetünk, mintha mi sem történt volna, jön és rendületlenül követeli magának a támogatást. Nem kesergek ezen, hanem érvényre juttatom, hogy az október 31-ei perselypénz kötelező perselypénz volt, s ahol ezt elmulasztották elküldeni, ott vétséget követtek el. A vétségnek pedig sokféle szankciója van. Viszont igen örülök, hogy egy-egy gyülekezeti ünnepen, évfordulón, beiktatáson, szentelésen az örvendező és hálás gyülekezet a népes seregletben más gyülekezetnek, szükségben levőknek hirdet perselyadakozást. Bárha mindenütt szokásba jönne ez a szép református habitus – akit Isten megajándékozott, maga is ajándékozó lesz. (...)
(Parókia.hu)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése