Török Sándor „templom-függő” embereket szeretne, mert az sok más káros függőségtől megszabadít. A Nagyvárad-Olaszi Református Egyházközség presbitere, a Bihari Egyházmegye Presbiteri Szövetségének elnöke azt is fontosnak tartja, hogy a magyar református ember Isten után vagy Vele egyszerre, nemzetében is tudjon gondolkodni.
Egy emberi életet nehéz néhány mondatba szűkíteni, de próbáljuk meg. Honnan indult?
Nagyváradon születtem, de Poklostelken nevelkedtem, és az a hely meghatározta, úgy érzem, az egész életemet. Szüleim mezőgazdasággal foglalkoztak, jómagam is gyerekként, majd kamaszként becsülettel kivettem a részem az állatokkal, a földdel való tevékenységből. Hiszem, hogy ez is nagyon fontos volt az életemben, na meg az a fajta környezet, amelyet az ember csak falun tapasztalhat meg. A hatvanas évek nagy tragédiái közepette, amikor jött a kollektivizálás, teljesen megváltozott a paraszt ember élete. Ez rányomta a bélyegét, még a családon belül is a mindennapok hangulatára. Nem is beszélve a falu, akkor még színtiszta magyar közösségéről. Édesapám dolgos, pontos, nagy erejű parasztember volt. Ki nem állta a kommunistákat, így otthon erről az emberfajtáról jót soha nem is hallottam. Gyakran volt elkeseredett, sőt, indulatos a kialakult körülmények miatt.
Nagyon jó viszonyban voltunk az akkori poklostelki lelkésszel, Lippai Józseffel, így én már gyermekkoromtól kezdve felnéztem a „pap bácsira”. Apám presbiter volt, minden vasárnap templomba mentünk, pedig akkoriban ezt nem nézték jó szemmel. Szerettem templomba járni.
Majd jöttek az egyetemi évek.
A középiskolát Váradon végeztem, és Kolozsváron szereztem mérnöki diplomát. Erdély fővárosában kimondottan jól éreztem magam. Jó magyar közösség alakult ki, színjátszó körbe jártam, táncházas voltam, és vasárnaponként a Farkas utcai templomban vagy a Teológián hallgattam, több diáktársammal együtt Isten Igéjét. Egész Erdély területéről tanultak ott diákok, nagyon jó barátságok szövődtek, amelyek közül sok a mai napig tart. A teológusok nagy színházjáró, kultúrát kedvelő emberek voltak, és előadások után nagyon kellemes beszélgetős esteket töltöttünk egy-egy pohár sör vagy üdítő mellett. Szinte mindnyájan szegények voltunk, de ez nem volt szégyen. A lelkünk szárnyalt, világmegváltó gondolatok születtek meg bennünk. Aggódtunk Erdélyország sorsáért, a magyar és székely-magyar nemzetért.
Az egyetem befejeztével Sepsiszentgyörgyre helyeztek, mint fiatal mérnököt. Tíz évet töltöttem ebben a kedves székely városban, ahol családot is alapítottam, majd 1988-ban otthonról hazaköltöztem Váradra. A '89-es változások sötét előzményei már itt találtak. Emlékszünk még arra, amikor a tévét lehalkítva vártuk a Panoráma című műsort, ahol egy bátor kispap kimondta helyettünk is azt, amit mi nem mertünk. Azt gondolom, hogy Isten nélkül nem is tudtuk volna átvészelni azt a szörnyű, sötét korszakot. De akkor, az adventben, a Megváltóra várva jött a megváltás. Megbukott a diktatúra. Tőkés László egyből világhírű lett, mint a forradalom szikrája, aki ráadásul református lelkész. Nagy volt az öröm. Később az élet úgy hozta, hogy munkatársa is lehettem, amit máig nagy megtiszteltetésnek tartok.
A Várad-Olaszi gyülekezetben korábban főgondnokként, jelenleg pedig presbiterként szolgál. Jól érzékelem, hogy erős kötelékek fűzik a Körös-parti eklézsiához?
Igen. Nagyon szeretem ezt a gyülekezetet, de szeretem magát az intézményt, a templom hangulatát. Itt, ebben a templomban fogalmazódott meg bennem az a gondolat, hogy – mint szokták mondani a zenészek – van „öröm-muzsikálás”, amikor a zenészek csak a maguk szórakoztatására vagy kikapcsolódás gyanánt összejönnek zenélni, úgy van „öröm-éneklés” a gyülekezettel és „öröm-imádkozás”! Ez olyan csodálatos. Olyankor megszűnik a gravitáció a templomban, és érezhető közelségbe kerülünk Istennel. Egészen biztos vagyok benne, hogy ezt mindenki átélheti. Az Istennel való beszélgetéshez legfőbb eszközünk az ima. Az ima felszabadít és kiegyensúlyozottá tesz. Oda kell eljutni, hogy hiányozzék a templom árasztotta nyugalom akkor, amikor nem tudunk részt venni egy-egy istentiszteleten. Én azt szeretném, hogy mindenki legyen „templom-függő”, mert az sok más káros függőségtől megszabadít.
Több, mint egy éve tölti be a Bihari Egyházmegye Presbiteri Szövetségének elnöki tisztét. Mi az, amivel elégedett, mi az, amivel nem, illetve milyen tervekkel néz az új esztendő elé?
A Presbiteri Szövetség elnökeként azt mondhatom, hogy elégedetlen vagyok magammal. Sajnos nem mindig tudom őszinte szívvel kijelenteni, hogy az jól működik. A szövetség elsődleges feladata az, hogy jobban együtt tudjon működni a lelkész a presbiterekkel a gyülekezet építésében. Sajnos ezt sok presbiter nem látja át, de még a lelkészek között is van olyan, aki nem tartja igazán fontosnak a szervezet zökkenőmentes működését. Ezért aztán a kommunikáció hiányában az együttműködés hagy némi kívánnivalót maga után. Azt viszont elmondhatom, hogy ft. Csűry István püspök úr mindenben támogat bennünket, és ezt neki ezúton is köszönöm, ám a szövetség gördülékeny, jól szervezett működéséhez mások pozitívabb hozzáállása is szükséges lenne. Voltak ugyan a Hegyközben különböző tartalmas konferenciáink, neves meghívottakkal, jó részvétel mellett. Ám hiányolom az ehhez hasonlókat az Élesdhez tartozó szórványvidéken vagy Szalontán és környékén. Szeretném, ha 2012-ben ezeken a helyeken többet tudnánk tenni magyar református egyházunkért.
Kell-e politika az egyházba?
Én elfogadom azt az álláspontot, hogy az egyház legyen politikamentes, habár ez is nehezen megvalósítható egy teljesen átpolitizált társadalomban, hiszen a gyülekezet tagjai mindenképpen a politikum ráhatása alatt élnek, és így arról véleményük is van. Viszont a politizálásnál is fontosabbnak tartom, hogy a magyar református ember Isten után vagy Vele egyszerre, nemzetében is tudjon gondolkodni. Az „együtt” tudat megerősít bennünket, még az Isten felé fordulásban is. Mi, presbiterek pedig méginkább felvállalhatjuk ezt a nemzetben való gondolkodást, mert nekünk, világiaknak szolidaritást kell vállalni nemzettársainkkal, a keresztyén hitűekkel, akár azt is mondhatom, hogy felekezettől függetlenül.
Ön szerint a 21. század kihívásaival szembeszülő egyház szolgálatában, milyen speciális szerep jut, juthat vagy juthana a presbitereknek?
Szerintem a 21. század semmiben nem fog különbözni emberi magatartásban az előzőektől. Shakespeare drámái azért időtállók még ma is, mert alapvető emberi tulajdonságokat tudott pontosan megrajzolni. Dosztojevszkij azt mondja, hogy „Isten nélkül minden megengedett”. A 21. században is erre kell figyelni, hogy keresztény nemzetünket, gyülekezeteinket azon a keskeny, igaz ösvényen tudjuk terelni, amelyet számunkra Jézus kijelöl. Legyen erőnk és bátorságunk kérni a Szeretet Istenét, hogy mutassa meg nekünk ezt az utat, egyháziaknak és világiaknak. Gyarapodjunk számban és lélekben, erősödjünk hitben és szeretetben!
Fábián Tibor, Harangszó
