Jól ismeri, érti és érzi a szórványlét minden gyönyörűségét és gyötrelmét. Rengeteget tud mesélni a Fekete-Körös völgyében élő népekről, a szórványmagyarság sorsáról. Verseket, novellákat ír, helytörténettel is foglalkozik. A tasnádszántói születésű Zsiskú János református lelkipásztor 38 esztendőn át teljesített szolgálatot a Bihar megyei Belényesben. Nyugdíjba vonulásakor szeretettel vettek búcsút tőle az emberek. A virágba borult templomkertben lévő Megmaradás Házának ámbitusán Tóth Hajnal beszélgetett a parókiától és Belényestől is elköszönő lelkipásztorral.
Az etnikumok között etnikusnak lenni ez volt mindig az életelvem. Ha ezt meg tudta az ember tartani, a reflektálás kitűnő volt reá. Annak idején milyen reményekkel érkezett Belényesbe?
Volt, aki meglepődött annak hallatán, hogy Belényes lesz a szolgálati helyem: mi a csudát keres ez a pap azon a településen, hiszen ott nem is élnek magyarok, ott mindenki román. Pál apostol írja valamelyik gyülekezetnek, hogy félelem és rettegés között jöttem hozzátok . Bennem is volt egy ilyen félsz abból kifolyólag, hogy falusi születésű vagyok, és faluhelyen szolgáltam azelőtt. Nem tudtam, hogy fogom megszokni majd a várost mint környezetet , mint tartózkodási és szolgálati helyet. Hogy fogok majd református papi palástban végigmenni azok között, akik nem ismerik sem a nyelvet, sem egyházunknak a hagyományait, szokásait? Ezenfelül én meg voltam szokva a főldműves emberekkel, Belényes pedig színtiszta iparosváros volt. Ezeket mind-mind meg kellett szoknom. Reményeim nemigen voltak, csak terveim, hogy mindenáron munkálkodni fogok, és meg akarom állni a helyem. Ez azzal kezdődött, hogy az első temetésem már szórványtemetés volt Petru Groza városban (akkor még így hívták Vaskohsziklást). Eljött a fatelep igazgatója, aki egy jóérzésű zsidó ember volt: Tiszteletes úr, el kellene temetni az anyósomat. Az anyósa tenkei asszony volt. Számomra különlegesség volt, hogy a vő zsidó, a feleség református, a halott szintén református, a hallgatóság pedig színtiszta románság volt. Így kezdődött meg a szolgálatom. Kezdetben a román nyelvet is nagyon-nagyon darabosan beszéltem. Szókincsem volt, nyelvhelyességben meg nagy szerencsém volt azzal, hogy a feleségem tökéletesen bírja a román nyelvet is. Mindig megírtam a gyászbeszédet, s a feleségem kijavította a román szöveget; igeileg is, teológiailag is ugyanazt mondottam el románul, amit előzőleg elmondtam magyarul. Aztán már egyre kevesebbet botlottam hangsúlyban is, nyelvhelyességben is. Később nagyon megszerettem Belényest és vidékét. Bár nem volt rózsás a lelkész helyzete, mert elszigetelődött. Nem nagyon mertek vele kapcsolatot tartani, kommunikálni az emberek. A magány és elzárkózás késztetett rá, hogy hozzáfogjak írni, meditálni, studírozni. Ez végül javamra vált, mert ez a város nagy kulturális hagyománnyal rendelkezik. Nemcsak román szempontból. 1828-tól működik a Samuil Vulcan gimnázium. Már a kezdet kezdetén példaképem volt az a velős és csodának mondható férfias barátság és kapcsolat, amely Ioan Buşiţia rajztanár, muzikológus és Bartók Béla között volt. Ennek a legendáját és tényeit kutattam. Szerencsém volt Pásztor Dezső volt püspökhelyettes fiának Bartók Béla című kötetével, amelyet kiadott román nyelven. E könyvből nagyon sokat megtudtam Bartók és Buşiţia barátságáról. Ez volt aztán, ami később minősítette az egész érdeklődésemet az itteni románság szellemi hagyományai iránt. Eljutottam oda, hogy a végén bekapcsolódtam a város irodalmi életébe, ami, szerencsémre, román szinten nagyon jól működött. A kulturális élet föllendült, különösen 89 után. Eleinte csak mint érdeklődőt hívtak meg az irodalmi összejövetelekre. Miután megjelentek írásaim, és tudomást szereztek róla, minden egyes kötetemet óriási sikerrel mutatták be a román közönségnek, ami számomra egy csoda volt. Amit nem kaptam meg magyar oldalon, megtették a belényesi románok. A múlt héten is a belényesi Tisztek Házában volt egy búcsú, ahol megint nagyon ünnepelték a személyemet meg nem érdemelt módon is.
A feleségem jobban beletörődött, hogy megy Magyarországra. A nők nem annyira konzervatívak. Engem pedig visznekEtikusnak lenni az etnikumok között
Szórványban élni és lelkészi szolgálatot végezni különleges küldetés...
A Szórvány Breviárium című prózakötetemben van két írás, amely elmondja, hogy mi volt a sorsom, a végzetem, az örömöm és a próbám szórványvidéken. Az egyik az Egyszemélyes temetés, amelyben azt írom le, hogyan temettem Vaskohszikláson a bolondokházából egy vidékembélit, egy Tasnád környéki református embert. Estébe nyúlóan hantolták be a vaskohsziklási sírásók a halottat, és nem voltunk csak hárman. Korrigálok is a címen: háromszemélyes temetés. A halott nagybátyja, a húga és én, a pap voltunk jelen. Mindez úgy zajlott le, hogy a kórház adott egy kocsist. A kórháznak az élelemszállító kocsisát, a lóval együtt. Viszont a kocsis elcsellengett a büfékben, és csak sötétedéskor, miután feljöttek a csillagok, jelent meg. Hogy mégis eltemessük a halottat teljes besötétedés előtt, mentünk keresztül árkon-bokron. A mezőn elakadtunk, letettem a palástot, s a széles vállaimmal én nyomtam meg a szekeret halottal együtt, mert a halott nagybátyja öreg volt, a húga meg fiatal. Egyedül nekem volt erőm ahhoz, hogy én nyomjam keresztül toronyiránt a szekeret. És eljutottunk, eltemettük. Fújtuk hárman a református halottas éneket úgy, mint hogyha egy regiment lett volna, mert ha már ránk maradt, tegyük meg tisztességgel az elhantolását.
A másik történet: mindig közeli kapcsolatom volt a katolikus egyházzal. Egyszer, amikor Miklós János képzőművész barátommal végigjártuk a szórványvidéket, egyik utunk során eljutottunk Körösbányára, s ez életem gazdag ajándéka lett. Körösbánya valamikor Zarándnak a megyeközpontja volt, sok magyarsággal. Amikor eljutottunk oda, megkérdeztük a református templom szomszédságában lakót, létezik-e még valahol magyar Körösbányán. Azt mondta, van valaki. Egy vénkisasszony. Kérdeztem: hol találom meg. A kocsmában. Mit csinál a kocsmában? Azt mondja: be szokott járni, mert ő gyűjti össze és öblíti ki a söröskrigliket, a poharakat, és felszedi a csikkeket. Azt mondtam ezután, hogy inkább nem akarok vele találkozni. Mellesleg Körösbánya Ţebea állandó temetési helyének a szomszédságában van, át lehet látni. Meglátogattuk a ţebeai román temetőt. Már vedlettek a fák. Össze volt seperve minden, olyan tisztaság volt, hogy meg lehetett volna enni a túrós csuszát a földről, a gesztenyefák alatt. A református temetőben pedig minden elvadulva, nincsen már, aki gondozza, aki törődjön vele. A templom zárva. Nincs kinek templomozzanak. A toronyról egy villámlás levitt vagy 40 cserepet. Azóta senki meg nem igazította, ázik be a templom. Ugyanakkor a katolikus kolostor, amely Ferenc-rendi barátoknak volt a központja, csodálatosan gondozott. A gondozott temetőnek a bejáratánál van 11 sírhely egymás mellett. Az a 11 ferences barát, aki ott tartotta még a lelket, a hitet meg a magyarságot az emberekben. Ezek voltak az ideáljaim. Ha valaki egy becsületesen megszolgált élet végén kapna abban a sorban egy 12., 13. helyet, az volna annak az embernek a legméltóbb kitüntetése. A jelen pillanatban az a helyzet, hogy ebben a 400 személyes Ferenc-rendi kolostorban egyetlenegy talján él, aki románul tart misét a körösbányai katolikusoknak. Ez a szomorú tényállás. No, ilyen vidékeken jártunk. Nagyon kedves emlékeim vannak. A Vaskohsziklás fölötti Fânaţán volt egy hívem, Papp Sándor bácsi, aki Nagybánya mellől telepedett oda. Mégpedig úgy, hogy olajbányász volt; itt megismert egy román asszonyt, elvette feleségül, ideköltözött, s itt élte le esztendeit. A lánya postamester volt. Az volt a csuda, hogy Sándor bácsi mindig eljött az ünnepeken. Leszállt onnan a magaslatról, és eljött a belényesi templomba, tartottuk is benne a lelket. Érdekes, hogy kinézték, mert bozgor volt, de ugyanakkor tisztelték. Amikor a felesége meghalt, csinált neki egy olyan sírhelyet, amilyen a hősök mauzóleuma szokott lenni. Fedett volt ez a sírhely, nyitott mind a négy égtáj felé. A gerendázaton ott volt egy vesszőseprű, és két-háromnaponta elseperte a lehullott leveleket. A közösség mintaképe volt az öreg. Ezen a mi vidékünkön nekem is az volt az osztályrészem és a sorsom, hogy azt a megbecsülést, tiszteletet és ragaszkodást, amit megkaptunk a többségi nemzet részéről, talán színtiszta magyar gyülekezetben sem érhettük volna el semmi áron. Az etnikumok között etikusnak lenni ez volt mindig az életelvem. Ha ezt meg tudta az ember tartani, a reflektálás kitűnő volt reá.
Ilyeténképpen az egész Fekete-Körös völgyét alaposan megismerte.
Megismertem, és szerettem is. A bibliai Jelenések könyvében van hét gyülekezet, mely gyülekezetek megállták a helyüket a kis-ázsiai nagy tömbpogányságban. Itt az Úristen épp hét gyülekezetet helyezett el a havas aljába: Belényes mellett Magyarremete, Kisnyégerfalva, Köröstárkány, Várasfenes, Körösjánosfalva, Belényessonkolyos, Pusztaújlak. Az e gyülekezetekben élő emberek, akár vegyes házasságban élve is tudták, hogy rendeltetésszerűen rajtuk áll vagy bukik itt a nemzet élete. Nagyon sokszor jutottak vegyes házasságba a mi fiaink, mert rákényszerítette őket a sors, nem volt más választásuk. Mégis: mintaszerű egyháztagok maradtak az egyházukban, és nem is tudok olyat, aki az anyanyelvét ne ismertette volna meg a gyermekével. Jelenleg is ez a helyzet. Ebből a szempontból optimisták lehetünk. Lehet számítani az emberekre mint egyháztagokra. Áldozatvállalók, és mikor színt kell vallani, visszasír hozzánk a lelke meg az élete. Nem asszimilálódtak. Nagyon sok esetben a gyermeküket románnak keresztelték, de megtanították magyarul, és az is előfordult, hogy a csemete végül énnálam konfirmált. Hiszek abban, hogy a sors nemcsak ellenünk, hanem mellettünk, értünk és velünk is dolgozik.
Úrvacsoraosztás az ortodox katedrálisban
És mi a helyzet a kivándorlással?
Sajnos, azok mentek el eddig is, akik a legerősebbek voltak. Gondolok itt például a baptistákra. Mind jó mesteremberek voltak. Azt, hogy 15 év stagnálás után újralétesült a magyar I IV. osztály az elemiben, a baptistáknak köszönhetjük. Gyermekeket ők adnak, hiszen nagycsalád lesz majdnem minden baptista házasságból. Volt úgy, hogy megszorongatták a kisiparosokat azzal, hogy ha nem adod a gyermekedet román iskolába, nem fog boldogulni . A szabó megijedt, hogy elveszik tőle az ollót, ha nem teljesíti a parancsot. De adott az Isten olyan értelmiségieket Belényesbe, akik azt mondták: jogunk van hozzá, ha jogunk van, követeljük. Amikor már minden úgy volt, hogy megvalósul, megfeneklett az ügy egy rossz tanfelügyelőnő makacsságán. Akkor a baptista prédikátor veje elment ehhez a tanfelügyelőnőhöz, letette az öklét az asztalra azzal, hogy én innen egyenesen Bukarestbe megyek, ha el akarja szabotálni a belényesi, újraindulni kész magyar elemi sorsát, jövőjét. Erre meglett az I IV. Sajnos, e családok nagy része elvándorolt Magyarországra a gazdasági ellehetetlenülés miatt. Istennek hála, ötödik éve, hogy elindítottuk a magyar óvodát, ahol jelenleg van 11 gyermek, ami nagyon nagy szám. Magyarul, angolul tanulnak az óvodában, és egy-két román gyermek is jár oda rendszeresen. Az elemivel is hasonló a helyzet. Az anyák napi ünnepélyen a templomunkban szavalt az egyik színromán családnak a kisfia, aki a magyar elemibe jár. Ilyen kis elégtételei vannak az embernek a szórványszolgálatban... Kimondottan öröm számomra az is, hogy mindvégig nagyon jó kapcsolatom volt a román kollégákkal. Együtt szolgáltunk, nagyon sokszor volt közös temetés. Nekik is ugyanolyan gondjaik vannak, mint nekünk. Mikor idevárták a pátriárkát, nekem is részt kellett vennem a fogadásán. Szóba elegyedtünk a havasi román papokkal. Elmondták: a román menyecskék is kitanulták a fogamzásgátlás tudományát. És odajutottak ők is, hogy nem tudtak első osztályokat indítani. Különösen nagy áldása volt Istennek a nuceti (Diófás) román ortodox lelkész. Szórványhíveim számára ő rendezte el, hogy minden húsvét második napján felmenjek az ő ortodox katedrálisába, ahol az ottani szórványreformátusok román családtagjaikkal együtt úrvacsorát vettek. És amit mindig megtett a pap: a közösségi házuk udvarán meg volt terítve az asztal mindenféle finomsággal. 14 református volt többnyire, akik részt vettek ezeken az úrvacsoraosztásokon. Nagyon áldásos együttlétek voltak ezek. Ha eljött az új év, ez az ortodox lelkész azzal fogadott: Hoztál református naptárakat? Mert én kiadom a te szórványhíveidnek. És ha elhalálozott valaki, vagy haldokló volt a híveim között, mindig értesített. Mi itt töltöttük el az életünket. Még sincs pesszimista lecsengése az életünknek. Én mindig vezettem statisztikát: a belényesi magyarság létszáma egy lélekkel sem kevesebb, mint volt 1800-ban. A tragédia nem az, hogy mi elfogytunk, hanem az, hogy ők nagyon sokan vannak.
Visszatérve a poétikához: mit jelent a költészet az Ön számára? Az itteni elszigeteltségben kezdett verset írni, vagy volt már afféle kamaszkori fellángolás?
A kamaszkori fellángolás abból jött, hogy Zilahon voltam diák, s egyik alkalommal az osztályfőnökünk, Fábián Béla rákérdezett, ki ír közületek verset. Véletlenül felnyújtottam a kezemet, de addig soha nem volt gondolatomban sem a versírás. S hát ha már szavamon fogtak, következő alkalommal kértek valamit. Egy fűzfaverset valahogy kikínlódtam magamból, aztán még jött néhány vers a zilahi években. Akkor Moldován János rajztanár volt az igazgató. Egy ünnepélyre kértek verseket. A verseimért kaptam egy gyönyörűszép füzetet, s az igazgató az ő kalligrafikus írásával beírta, hogy Zilah város legfiatalabb költőjének, Zsiskú Jánosnak a város nemzeti tanácsa részéről . Ez még jobban késztetett a versírásra. Belényesben pedig megfogott ez a Buşiţia Bartók-szellemiség. Legendákat fabrikáltam. Az iskola előtt, ahol Buşiţia felesége tanított, áll egy gyönyörű platánfa. Voltak olyan változatok, hogy az lehetett a Bartók platánfája. Én aztán végleg Bartók platánfáját csináltam belőle. Írásra késztetett az a szellemiség, és hát sokszor a magány, a megkeseredés, máskor pedig a politikai állapotok miatti felháborodás. Ez utóbbi szokta kicifrázni a rövid, de jó mondanivalójú verseket. Sajnos, prózában ezt nem tudom megtenni. A prózában megírt dolgokat, szellemesebb pamfleteket 2003 Romániájában még nem vállalják el. Ha a jelenlegi életszínvonalnak, életvitelnek a tagadását jelzi, akkor már baj van vele. És én sokszor szoktam ilyet kicifrázni magamból...
A parókia görögül azt jelenti: ideiglenes tartózkodási hely. A nyugdíjba vonuló papnak ad az Isten mindeféleképpen hajlékot, ahol azután élhetA holland farmer segítsége
Miként született meg a Megmaradás Házának ötlete?
Mindig szerettem a fiatalságot. Küzdelmes az életük, és sokszor értelmetlen a küzdelmük. Mindig vágytam arra, hogy fiatalok között legyek, és a tehetséget kicsit bátorítsam, hogy nyilatkozzék meg. Eszembe jutott, mi lett volna énbelőlem, ha a parasztságnak egy igazán mélységben élő fiaként nem lett volna olyan papom, mint amilyen volt, aki kezembe adta a könyveket. Manapság is minden dolgot megteszünk, csak egyet nem: hogy menedzseljük azokat a fiatalokat, akik kiugró tehetségűek lennének tudományban, művészetben. Azt mondtam: annyit legalább meg kellene tennem, hogy felépítjük a Megmaradás Háza szórványmissziós és kultúrközpontot. Az volt az álmom, hogy idegyűljenek a fiatalok, s ezt részint el is értem. Nálunk a MIDESZ (Magyar Ifjúsági Demokrata Szövetség) fejlődött ki jobban, miután az Ifjúsági Keresztyén Egyesületnél (IKE) hosszú időn keresztül válság volt, és nem tudott kibontakozni. A MIDESZ viszont talpra állt, gyakoriak lettek az összejövetelek. Könyvtárt létesítettünk. Azért jött létre e központ, hogy a magyar fiatalság együtt legyen, bár nem zártunk ki senkit, szeretettel fogadjuk más felekezet vagy nemzet fiát-lányát. Az is nagy öröm nekem, hogy Belényesben van egy 40 tagú vegyes karunk. Végigjártuk a Belényesi-medence minden gyülekezetét, a saját költségünkön.
Úgy tudom, a Megmaradás Házát holland segítséggel sikerült megépíteni.
Egy holland barátom segített rengeteget. Ő farmer, száz tehene van, Hollandiának a Németországhoz közel eső részén él. A száz tehenet úgy látják el, hogy reggel egy óra, este egy óra, és ez éppen elég. Amikor ott voltam mellette egy óra hoszszat az istállóban, azt mondtam neki: Ha én kijönnék, rögtön elhagynám a papságot, és farmer lennék tenálad. Olyan csendben, olyan kiegyensúlyozottan csináltad ezt a munkát, hogy egy istentisztelet sem csendesebb.
Én már nem leszek ugyanaz az ember
Olvasom Búcsú című versében a gyötrő kérdést: sikerül eztán Belényessel / Belényes nélkül folytatódnom? Mi lesz hát ezután?
Nem, nem sikerül. A búcsúzásomkor is mondtam: Belényes megszabadult tőlem, de én most már nem leszek ugyanaz az ember, mert csonkolt élőlény leszek. Nem is tudom elképzelni az életet Belényes nélkül. Nagyon sok anyagot összeírtam, amelyek csak vázlatokban vannak meg. Van kb. 5000 oldal jegyzetem magáról a városról és a környéknek a történetéről. Van sok hiedelem, monda, azokra is elgondoltam egy-egy novellát. Fura dolgai vannak a történelemnek, amit érdemes megírni.
Nyugdíjba vonulása után elhagyja a parókiát. Megismerhette-e az újonnan érkező lelkészt?
Nem ismerem, nem tudom, ki lesz az utódom. Biztosan ad az Isten olyan lelkipásztort, aki hozzám hasonlóan szeret majd búvárolni. A parókia egyébként görögül azt jelenti: ideiglenes tartózkodási hely. A nyugdíjba vonuló papnak ad az Isten mindenféleképpen hajlékot, ahol azután élhet. Mint ahogy nekem is adott. Én világéletemben olyan voltam, hogy nemhogy jól megkértem volna a stoláris pénzt egy-egy szolgálat után, hanem még én adtam, ha tudtam. Fütyült a szél a zsebemben, olyan üres volt. Az Isten mellém rendelt egy olyan feleséget, aki örökölt Kolozsváron egy lakást, s azt eladta. Hogy áttelepülünk, annak tudható be, hogy nekem volt két komoly műtétem egymás után. Az első elég sikertelen volt, a másodikat a lányom közreműködésével ő szemorvos Miskolcon sikerült megcsinálni, és egy jó sebész helyrehozta az előző hibáját. Megviselt ez a két műtét, nagyon sokat elvett az erőmből. Amikor másodszor Miskolcon műtöttek, láttam, hogy meg kell húzódni valaki mellett, amikor már nem leszünk többet se fiatalabbak, se egészségesebbek, hanem csak öregebbek és erőtlenebbek. Így aztán kirendelte nekem is az Úristen. A feleségem jobban beletörődött, hogy megy Magyarországra. A nők nem annyira konzervatívak. Engem pedig visznek. A költészetem lényege az volt, hogy nem adom fel, és nem megyek el, akárki megy is. Ugyanúgy jártam, mint Reményik meg Áprily, mindkettőjüket elvitte a sors. Lelkileg rettenetes törés lett az életemben. Nem tudom, hogyan fogom feldolgozni. Nagyon nehezen fogok tudni beilleszkedni. Mindig kiábrándított az ottani civódás, egymásnak a mardosása. Rossz lesz abban benne élni.
Marad itt rokonság?
Igen, épp a minap voltunk búcsúzkodni a rokonoknál a Nagykároly melletti Tasnádszántón, Ady szülőföldjéhez nagyon közel. Kölcseynek a szülőháza meg ott van a mi kertünknek a végében. Talán ez is ihletett arra, hogy írjak... Ha el is távozom most innét, szeretnék visszajönni többször Belényesbe. Most derült ki, mennyi barátom van, annyit ünnepeltek, annyi szeretetről tettek tanúságot. Az egyik székely fiú, akinek a családja református, őmaga római katolikus, hozatott Gyergyószentmiklósról egy képet, amelyiken 38 havasi gyopár van egymás mellett, és a gyopárok körül egy úrasztali kehely van kirakva 38-as számmal. A képnek a hátát aláírták egytől egyig, akik ott voltak azon az ünnepségen. Ennek a képnek központi helye lesz majd az írószobámban...
Erdélyi Riport
Az etnikumok között etnikusnak lenni ez volt mindig az életelvem. Ha ezt meg tudta az ember tartani, a reflektálás kitűnő volt reá. Annak idején milyen reményekkel érkezett Belényesbe?
Volt, aki meglepődött annak hallatán, hogy Belényes lesz a szolgálati helyem: mi a csudát keres ez a pap azon a településen, hiszen ott nem is élnek magyarok, ott mindenki román. Pál apostol írja valamelyik gyülekezetnek, hogy félelem és rettegés között jöttem hozzátok . Bennem is volt egy ilyen félsz abból kifolyólag, hogy falusi születésű vagyok, és faluhelyen szolgáltam azelőtt. Nem tudtam, hogy fogom megszokni majd a várost mint környezetet , mint tartózkodási és szolgálati helyet. Hogy fogok majd református papi palástban végigmenni azok között, akik nem ismerik sem a nyelvet, sem egyházunknak a hagyományait, szokásait? Ezenfelül én meg voltam szokva a főldműves emberekkel, Belényes pedig színtiszta iparosváros volt. Ezeket mind-mind meg kellett szoknom. Reményeim nemigen voltak, csak terveim, hogy mindenáron munkálkodni fogok, és meg akarom állni a helyem. Ez azzal kezdődött, hogy az első temetésem már szórványtemetés volt Petru Groza városban (akkor még így hívták Vaskohsziklást). Eljött a fatelep igazgatója, aki egy jóérzésű zsidó ember volt: Tiszteletes úr, el kellene temetni az anyósomat. Az anyósa tenkei asszony volt. Számomra különlegesség volt, hogy a vő zsidó, a feleség református, a halott szintén református, a hallgatóság pedig színtiszta románság volt. Így kezdődött meg a szolgálatom. Kezdetben a román nyelvet is nagyon-nagyon darabosan beszéltem. Szókincsem volt, nyelvhelyességben meg nagy szerencsém volt azzal, hogy a feleségem tökéletesen bírja a román nyelvet is. Mindig megírtam a gyászbeszédet, s a feleségem kijavította a román szöveget; igeileg is, teológiailag is ugyanazt mondottam el románul, amit előzőleg elmondtam magyarul. Aztán már egyre kevesebbet botlottam hangsúlyban is, nyelvhelyességben is. Később nagyon megszerettem Belényest és vidékét. Bár nem volt rózsás a lelkész helyzete, mert elszigetelődött. Nem nagyon mertek vele kapcsolatot tartani, kommunikálni az emberek. A magány és elzárkózás késztetett rá, hogy hozzáfogjak írni, meditálni, studírozni. Ez végül javamra vált, mert ez a város nagy kulturális hagyománnyal rendelkezik. Nemcsak román szempontból. 1828-tól működik a Samuil Vulcan gimnázium. Már a kezdet kezdetén példaképem volt az a velős és csodának mondható férfias barátság és kapcsolat, amely Ioan Buşiţia rajztanár, muzikológus és Bartók Béla között volt. Ennek a legendáját és tényeit kutattam. Szerencsém volt Pásztor Dezső volt püspökhelyettes fiának Bartók Béla című kötetével, amelyet kiadott román nyelven. E könyvből nagyon sokat megtudtam Bartók és Buşiţia barátságáról. Ez volt aztán, ami később minősítette az egész érdeklődésemet az itteni románság szellemi hagyományai iránt. Eljutottam oda, hogy a végén bekapcsolódtam a város irodalmi életébe, ami, szerencsémre, román szinten nagyon jól működött. A kulturális élet föllendült, különösen 89 után. Eleinte csak mint érdeklődőt hívtak meg az irodalmi összejövetelekre. Miután megjelentek írásaim, és tudomást szereztek róla, minden egyes kötetemet óriási sikerrel mutatták be a román közönségnek, ami számomra egy csoda volt. Amit nem kaptam meg magyar oldalon, megtették a belényesi románok. A múlt héten is a belényesi Tisztek Házában volt egy búcsú, ahol megint nagyon ünnepelték a személyemet meg nem érdemelt módon is.
A feleségem jobban beletörődött, hogy megy Magyarországra. A nők nem annyira konzervatívak. Engem pedig visznekEtikusnak lenni az etnikumok között
Szórványban élni és lelkészi szolgálatot végezni különleges küldetés...
A Szórvány Breviárium című prózakötetemben van két írás, amely elmondja, hogy mi volt a sorsom, a végzetem, az örömöm és a próbám szórványvidéken. Az egyik az Egyszemélyes temetés, amelyben azt írom le, hogyan temettem Vaskohszikláson a bolondokházából egy vidékembélit, egy Tasnád környéki református embert. Estébe nyúlóan hantolták be a vaskohsziklási sírásók a halottat, és nem voltunk csak hárman. Korrigálok is a címen: háromszemélyes temetés. A halott nagybátyja, a húga és én, a pap voltunk jelen. Mindez úgy zajlott le, hogy a kórház adott egy kocsist. A kórháznak az élelemszállító kocsisát, a lóval együtt. Viszont a kocsis elcsellengett a büfékben, és csak sötétedéskor, miután feljöttek a csillagok, jelent meg. Hogy mégis eltemessük a halottat teljes besötétedés előtt, mentünk keresztül árkon-bokron. A mezőn elakadtunk, letettem a palástot, s a széles vállaimmal én nyomtam meg a szekeret halottal együtt, mert a halott nagybátyja öreg volt, a húga meg fiatal. Egyedül nekem volt erőm ahhoz, hogy én nyomjam keresztül toronyiránt a szekeret. És eljutottunk, eltemettük. Fújtuk hárman a református halottas éneket úgy, mint hogyha egy regiment lett volna, mert ha már ránk maradt, tegyük meg tisztességgel az elhantolását.
A másik történet: mindig közeli kapcsolatom volt a katolikus egyházzal. Egyszer, amikor Miklós János képzőművész barátommal végigjártuk a szórványvidéket, egyik utunk során eljutottunk Körösbányára, s ez életem gazdag ajándéka lett. Körösbánya valamikor Zarándnak a megyeközpontja volt, sok magyarsággal. Amikor eljutottunk oda, megkérdeztük a református templom szomszédságában lakót, létezik-e még valahol magyar Körösbányán. Azt mondta, van valaki. Egy vénkisasszony. Kérdeztem: hol találom meg. A kocsmában. Mit csinál a kocsmában? Azt mondja: be szokott járni, mert ő gyűjti össze és öblíti ki a söröskrigliket, a poharakat, és felszedi a csikkeket. Azt mondtam ezután, hogy inkább nem akarok vele találkozni. Mellesleg Körösbánya Ţebea állandó temetési helyének a szomszédságában van, át lehet látni. Meglátogattuk a ţebeai román temetőt. Már vedlettek a fák. Össze volt seperve minden, olyan tisztaság volt, hogy meg lehetett volna enni a túrós csuszát a földről, a gesztenyefák alatt. A református temetőben pedig minden elvadulva, nincsen már, aki gondozza, aki törődjön vele. A templom zárva. Nincs kinek templomozzanak. A toronyról egy villámlás levitt vagy 40 cserepet. Azóta senki meg nem igazította, ázik be a templom. Ugyanakkor a katolikus kolostor, amely Ferenc-rendi barátoknak volt a központja, csodálatosan gondozott. A gondozott temetőnek a bejáratánál van 11 sírhely egymás mellett. Az a 11 ferences barát, aki ott tartotta még a lelket, a hitet meg a magyarságot az emberekben. Ezek voltak az ideáljaim. Ha valaki egy becsületesen megszolgált élet végén kapna abban a sorban egy 12., 13. helyet, az volna annak az embernek a legméltóbb kitüntetése. A jelen pillanatban az a helyzet, hogy ebben a 400 személyes Ferenc-rendi kolostorban egyetlenegy talján él, aki románul tart misét a körösbányai katolikusoknak. Ez a szomorú tényállás. No, ilyen vidékeken jártunk. Nagyon kedves emlékeim vannak. A Vaskohsziklás fölötti Fânaţán volt egy hívem, Papp Sándor bácsi, aki Nagybánya mellől telepedett oda. Mégpedig úgy, hogy olajbányász volt; itt megismert egy román asszonyt, elvette feleségül, ideköltözött, s itt élte le esztendeit. A lánya postamester volt. Az volt a csuda, hogy Sándor bácsi mindig eljött az ünnepeken. Leszállt onnan a magaslatról, és eljött a belényesi templomba, tartottuk is benne a lelket. Érdekes, hogy kinézték, mert bozgor volt, de ugyanakkor tisztelték. Amikor a felesége meghalt, csinált neki egy olyan sírhelyet, amilyen a hősök mauzóleuma szokott lenni. Fedett volt ez a sírhely, nyitott mind a négy égtáj felé. A gerendázaton ott volt egy vesszőseprű, és két-háromnaponta elseperte a lehullott leveleket. A közösség mintaképe volt az öreg. Ezen a mi vidékünkön nekem is az volt az osztályrészem és a sorsom, hogy azt a megbecsülést, tiszteletet és ragaszkodást, amit megkaptunk a többségi nemzet részéről, talán színtiszta magyar gyülekezetben sem érhettük volna el semmi áron. Az etnikumok között etikusnak lenni ez volt mindig az életelvem. Ha ezt meg tudta az ember tartani, a reflektálás kitűnő volt reá.
Ilyeténképpen az egész Fekete-Körös völgyét alaposan megismerte.
Megismertem, és szerettem is. A bibliai Jelenések könyvében van hét gyülekezet, mely gyülekezetek megállták a helyüket a kis-ázsiai nagy tömbpogányságban. Itt az Úristen épp hét gyülekezetet helyezett el a havas aljába: Belényes mellett Magyarremete, Kisnyégerfalva, Köröstárkány, Várasfenes, Körösjánosfalva, Belényessonkolyos, Pusztaújlak. Az e gyülekezetekben élő emberek, akár vegyes házasságban élve is tudták, hogy rendeltetésszerűen rajtuk áll vagy bukik itt a nemzet élete. Nagyon sokszor jutottak vegyes házasságba a mi fiaink, mert rákényszerítette őket a sors, nem volt más választásuk. Mégis: mintaszerű egyháztagok maradtak az egyházukban, és nem is tudok olyat, aki az anyanyelvét ne ismertette volna meg a gyermekével. Jelenleg is ez a helyzet. Ebből a szempontból optimisták lehetünk. Lehet számítani az emberekre mint egyháztagokra. Áldozatvállalók, és mikor színt kell vallani, visszasír hozzánk a lelke meg az élete. Nem asszimilálódtak. Nagyon sok esetben a gyermeküket románnak keresztelték, de megtanították magyarul, és az is előfordult, hogy a csemete végül énnálam konfirmált. Hiszek abban, hogy a sors nemcsak ellenünk, hanem mellettünk, értünk és velünk is dolgozik.
Úrvacsoraosztás az ortodox katedrálisban
És mi a helyzet a kivándorlással?
Sajnos, azok mentek el eddig is, akik a legerősebbek voltak. Gondolok itt például a baptistákra. Mind jó mesteremberek voltak. Azt, hogy 15 év stagnálás után újralétesült a magyar I IV. osztály az elemiben, a baptistáknak köszönhetjük. Gyermekeket ők adnak, hiszen nagycsalád lesz majdnem minden baptista házasságból. Volt úgy, hogy megszorongatták a kisiparosokat azzal, hogy ha nem adod a gyermekedet román iskolába, nem fog boldogulni . A szabó megijedt, hogy elveszik tőle az ollót, ha nem teljesíti a parancsot. De adott az Isten olyan értelmiségieket Belényesbe, akik azt mondták: jogunk van hozzá, ha jogunk van, követeljük. Amikor már minden úgy volt, hogy megvalósul, megfeneklett az ügy egy rossz tanfelügyelőnő makacsságán. Akkor a baptista prédikátor veje elment ehhez a tanfelügyelőnőhöz, letette az öklét az asztalra azzal, hogy én innen egyenesen Bukarestbe megyek, ha el akarja szabotálni a belényesi, újraindulni kész magyar elemi sorsát, jövőjét. Erre meglett az I IV. Sajnos, e családok nagy része elvándorolt Magyarországra a gazdasági ellehetetlenülés miatt. Istennek hála, ötödik éve, hogy elindítottuk a magyar óvodát, ahol jelenleg van 11 gyermek, ami nagyon nagy szám. Magyarul, angolul tanulnak az óvodában, és egy-két román gyermek is jár oda rendszeresen. Az elemivel is hasonló a helyzet. Az anyák napi ünnepélyen a templomunkban szavalt az egyik színromán családnak a kisfia, aki a magyar elemibe jár. Ilyen kis elégtételei vannak az embernek a szórványszolgálatban... Kimondottan öröm számomra az is, hogy mindvégig nagyon jó kapcsolatom volt a román kollégákkal. Együtt szolgáltunk, nagyon sokszor volt közös temetés. Nekik is ugyanolyan gondjaik vannak, mint nekünk. Mikor idevárták a pátriárkát, nekem is részt kellett vennem a fogadásán. Szóba elegyedtünk a havasi román papokkal. Elmondták: a román menyecskék is kitanulták a fogamzásgátlás tudományát. És odajutottak ők is, hogy nem tudtak első osztályokat indítani. Különösen nagy áldása volt Istennek a nuceti (Diófás) román ortodox lelkész. Szórványhíveim számára ő rendezte el, hogy minden húsvét második napján felmenjek az ő ortodox katedrálisába, ahol az ottani szórványreformátusok román családtagjaikkal együtt úrvacsorát vettek. És amit mindig megtett a pap: a közösségi házuk udvarán meg volt terítve az asztal mindenféle finomsággal. 14 református volt többnyire, akik részt vettek ezeken az úrvacsoraosztásokon. Nagyon áldásos együttlétek voltak ezek. Ha eljött az új év, ez az ortodox lelkész azzal fogadott: Hoztál református naptárakat? Mert én kiadom a te szórványhíveidnek. És ha elhalálozott valaki, vagy haldokló volt a híveim között, mindig értesített. Mi itt töltöttük el az életünket. Még sincs pesszimista lecsengése az életünknek. Én mindig vezettem statisztikát: a belényesi magyarság létszáma egy lélekkel sem kevesebb, mint volt 1800-ban. A tragédia nem az, hogy mi elfogytunk, hanem az, hogy ők nagyon sokan vannak.
Visszatérve a poétikához: mit jelent a költészet az Ön számára? Az itteni elszigeteltségben kezdett verset írni, vagy volt már afféle kamaszkori fellángolás?
A kamaszkori fellángolás abból jött, hogy Zilahon voltam diák, s egyik alkalommal az osztályfőnökünk, Fábián Béla rákérdezett, ki ír közületek verset. Véletlenül felnyújtottam a kezemet, de addig soha nem volt gondolatomban sem a versírás. S hát ha már szavamon fogtak, következő alkalommal kértek valamit. Egy fűzfaverset valahogy kikínlódtam magamból, aztán még jött néhány vers a zilahi években. Akkor Moldován János rajztanár volt az igazgató. Egy ünnepélyre kértek verseket. A verseimért kaptam egy gyönyörűszép füzetet, s az igazgató az ő kalligrafikus írásával beírta, hogy Zilah város legfiatalabb költőjének, Zsiskú Jánosnak a város nemzeti tanácsa részéről . Ez még jobban késztetett a versírásra. Belényesben pedig megfogott ez a Buşiţia Bartók-szellemiség. Legendákat fabrikáltam. Az iskola előtt, ahol Buşiţia felesége tanított, áll egy gyönyörű platánfa. Voltak olyan változatok, hogy az lehetett a Bartók platánfája. Én aztán végleg Bartók platánfáját csináltam belőle. Írásra késztetett az a szellemiség, és hát sokszor a magány, a megkeseredés, máskor pedig a politikai állapotok miatti felháborodás. Ez utóbbi szokta kicifrázni a rövid, de jó mondanivalójú verseket. Sajnos, prózában ezt nem tudom megtenni. A prózában megírt dolgokat, szellemesebb pamfleteket 2003 Romániájában még nem vállalják el. Ha a jelenlegi életszínvonalnak, életvitelnek a tagadását jelzi, akkor már baj van vele. És én sokszor szoktam ilyet kicifrázni magamból...
A parókia görögül azt jelenti: ideiglenes tartózkodási hely. A nyugdíjba vonuló papnak ad az Isten mindeféleképpen hajlékot, ahol azután élhetA holland farmer segítsége
Miként született meg a Megmaradás Házának ötlete?
Mindig szerettem a fiatalságot. Küzdelmes az életük, és sokszor értelmetlen a küzdelmük. Mindig vágytam arra, hogy fiatalok között legyek, és a tehetséget kicsit bátorítsam, hogy nyilatkozzék meg. Eszembe jutott, mi lett volna énbelőlem, ha a parasztságnak egy igazán mélységben élő fiaként nem lett volna olyan papom, mint amilyen volt, aki kezembe adta a könyveket. Manapság is minden dolgot megteszünk, csak egyet nem: hogy menedzseljük azokat a fiatalokat, akik kiugró tehetségűek lennének tudományban, művészetben. Azt mondtam: annyit legalább meg kellene tennem, hogy felépítjük a Megmaradás Háza szórványmissziós és kultúrközpontot. Az volt az álmom, hogy idegyűljenek a fiatalok, s ezt részint el is értem. Nálunk a MIDESZ (Magyar Ifjúsági Demokrata Szövetség) fejlődött ki jobban, miután az Ifjúsági Keresztyén Egyesületnél (IKE) hosszú időn keresztül válság volt, és nem tudott kibontakozni. A MIDESZ viszont talpra állt, gyakoriak lettek az összejövetelek. Könyvtárt létesítettünk. Azért jött létre e központ, hogy a magyar fiatalság együtt legyen, bár nem zártunk ki senkit, szeretettel fogadjuk más felekezet vagy nemzet fiát-lányát. Az is nagy öröm nekem, hogy Belényesben van egy 40 tagú vegyes karunk. Végigjártuk a Belényesi-medence minden gyülekezetét, a saját költségünkön.
Úgy tudom, a Megmaradás Házát holland segítséggel sikerült megépíteni.
Egy holland barátom segített rengeteget. Ő farmer, száz tehene van, Hollandiának a Németországhoz közel eső részén él. A száz tehenet úgy látják el, hogy reggel egy óra, este egy óra, és ez éppen elég. Amikor ott voltam mellette egy óra hoszszat az istállóban, azt mondtam neki: Ha én kijönnék, rögtön elhagynám a papságot, és farmer lennék tenálad. Olyan csendben, olyan kiegyensúlyozottan csináltad ezt a munkát, hogy egy istentisztelet sem csendesebb.
Én már nem leszek ugyanaz az ember
Olvasom Búcsú című versében a gyötrő kérdést: sikerül eztán Belényessel / Belényes nélkül folytatódnom? Mi lesz hát ezután?
Nem, nem sikerül. A búcsúzásomkor is mondtam: Belényes megszabadult tőlem, de én most már nem leszek ugyanaz az ember, mert csonkolt élőlény leszek. Nem is tudom elképzelni az életet Belényes nélkül. Nagyon sok anyagot összeírtam, amelyek csak vázlatokban vannak meg. Van kb. 5000 oldal jegyzetem magáról a városról és a környéknek a történetéről. Van sok hiedelem, monda, azokra is elgondoltam egy-egy novellát. Fura dolgai vannak a történelemnek, amit érdemes megírni.
Nyugdíjba vonulása után elhagyja a parókiát. Megismerhette-e az újonnan érkező lelkészt?
Nem ismerem, nem tudom, ki lesz az utódom. Biztosan ad az Isten olyan lelkipásztort, aki hozzám hasonlóan szeret majd búvárolni. A parókia egyébként görögül azt jelenti: ideiglenes tartózkodási hely. A nyugdíjba vonuló papnak ad az Isten mindenféleképpen hajlékot, ahol azután élhet. Mint ahogy nekem is adott. Én világéletemben olyan voltam, hogy nemhogy jól megkértem volna a stoláris pénzt egy-egy szolgálat után, hanem még én adtam, ha tudtam. Fütyült a szél a zsebemben, olyan üres volt. Az Isten mellém rendelt egy olyan feleséget, aki örökölt Kolozsváron egy lakást, s azt eladta. Hogy áttelepülünk, annak tudható be, hogy nekem volt két komoly műtétem egymás után. Az első elég sikertelen volt, a másodikat a lányom közreműködésével ő szemorvos Miskolcon sikerült megcsinálni, és egy jó sebész helyrehozta az előző hibáját. Megviselt ez a két műtét, nagyon sokat elvett az erőmből. Amikor másodszor Miskolcon műtöttek, láttam, hogy meg kell húzódni valaki mellett, amikor már nem leszünk többet se fiatalabbak, se egészségesebbek, hanem csak öregebbek és erőtlenebbek. Így aztán kirendelte nekem is az Úristen. A feleségem jobban beletörődött, hogy megy Magyarországra. A nők nem annyira konzervatívak. Engem pedig visznek. A költészetem lényege az volt, hogy nem adom fel, és nem megyek el, akárki megy is. Ugyanúgy jártam, mint Reményik meg Áprily, mindkettőjüket elvitte a sors. Lelkileg rettenetes törés lett az életemben. Nem tudom, hogyan fogom feldolgozni. Nagyon nehezen fogok tudni beilleszkedni. Mindig kiábrándított az ottani civódás, egymásnak a mardosása. Rossz lesz abban benne élni.
Marad itt rokonság?
Igen, épp a minap voltunk búcsúzkodni a rokonoknál a Nagykároly melletti Tasnádszántón, Ady szülőföldjéhez nagyon közel. Kölcseynek a szülőháza meg ott van a mi kertünknek a végében. Talán ez is ihletett arra, hogy írjak... Ha el is távozom most innét, szeretnék visszajönni többször Belényesbe. Most derült ki, mennyi barátom van, annyit ünnepeltek, annyi szeretetről tettek tanúságot. Az egyik székely fiú, akinek a családja református, őmaga római katolikus, hozatott Gyergyószentmiklósról egy képet, amelyiken 38 havasi gyopár van egymás mellett, és a gyopárok körül egy úrasztali kehely van kirakva 38-as számmal. A képnek a hátát aláírták egytől egyig, akik ott voltak azon az ünnepségen. Ennek a képnek központi helye lesz majd az írószobámban...
Erdélyi Riport
